1888-ban, a korábbi plébános halálát követően, Lönhárt Ferenc püspök Takó János papneveldei spirituálist nevezi ki ditrói plébánosnak, aki 1878-1881 között segédlelkész volt Ditróban, s akit a hívek az 1888. május 12-én két másik pap mellett plébános-jelöltnek állítottak. Takó János 1888-1915 közötti, 27 éves ditrói plébánossága szorosan összefügg a nagytemplom építésének történetével, hisz ő az, aki ismét a községi elöljáróság elé viszi az ügyet, amely ezúttal egy jelentősebb erdőterületet, a Tinova-havast ajánlja fel a templomépítés céljaira 1891. június 21-i határozata által. Az 1892-ben beindított tagosítás veszélybe sodorja a Tinova-erdőt is, de Takó plébános egy hosszadalmas perben megmenti azt a kijelölt cél számára.

A hosszas előkészítés, pontos felmérések, továbbá az építkezési alap rendezése után, 1909-ben elkezdődhet az építés a Kiss István műépítész által elkészített és még 1896-ban, a budapesti minisztériumok és a püspök által jóváhagyott tervek alapján. Dvorák Ede műépítész vezeti a munkálatokat, amelyeket Kladek István kassai építkezési vállalkozó vállalt. 1913-ra, a megkezdés után csupán négy évre, köszönhetően az alapos előkészületeknek, befejeződik a templomépítés, sőt, már 1911-ben püspöki engedéllyel benedikálja a templomot a plébános, hogy vasárnapokon és a nagyobb ünnepeken már ott tarthassák az istentiszteleteket, a szűk kistemplom helyett. A templomot, ünnepélyes körülmények között Erdély püspöke, Gróf Mailáth Gusztáv Károly szenteli fel 1913. július 13-án, Jézus Szent Szívének tiszteletére.
A 75 m toronymagasságú, 56 m hosszú, 23 m széles, 1000 ülő- és 2000 állóhellyel bíró kéttornyú templom azóta Ditró büszkesége, Székelyföld messze földön híres temploma. Tanúja a Ditróban is viharos 20. századnak, világháborúknak, szenvedésnek, de oltalma az Istenbe kapaszkodó léleknek, otthona az imádságnak és az Istennel való megbékélésnek, sok egyházi és közéleti eseménynek.