Valamikor élt itt egy csodálatosan szép lány, Fazekas Eszter. Haja fekete volt, szeme szurkészöld, mint a Szármány oldalán nott ezüstfenyo, alakja, mint a szélben hajladozó büszke jegenye. Eszter egyszer elment a gyergyószentmiklósi vásárba. Ott találkozott egy olyan daliás legénnyel, aki két karjának szorításával kipréselte a medvébol a szuszt, aki a legszívhezszólóbban furulyázott az egész környéken, aki házat is tudott ezermesterkedni, meg szekeret faragni. Ahogy szemük összevillant - és mert a szerelem hírtelen jön és szíven üt mint a villám - nyomban meg is szerették egymást.
A fiú égszinkék selyemkendot vásárolt Eszternek a tükröspogácsa mellé és megkérte, hogy legyen a mátkája. Esküvore azonban nem kerülhetett sor, mert a legényt elvitték katonának. A lány csak várta várta. Esténként agyagkorsójával kiment a csobogóhoz, és ott sóvárgott félórákon át szerelmese után. Még a hegyeknek is meglágyult a szive a lány sohajtozásaitól, fájdalmas szép énekétől. Történt azonban, hogy egyik vasárnap délután meglátta Esztert arra jártában egy zsiványvezér. Azon nyomban nyergébe emelte és vágtatott vele, mint a szélvész a kis Cohárdhoz, az ezerarcú sziklák közé, ahol tanyája volt. Aranyát, ezüstjét ígérte a lánynak, gyémántos palotát akart építeni neki, csakhogy megszeresse. De Eszternek nem kellett sem a kincs, sem a gyémántos palota, csak a régi mátkája. Azt várta vissza, amikor felkelt a nap, akkor is, amikor behunyta szemét a világ. Feldühödött a zsivány, és eronek erejével akarta kényszeríteni Esztert, hogy legyen a felesége. Eszter a hegyekhez kiáltott segítségért. Sikolyát megértették a sziklák, és hatalmas mennydörgéssel válaszoltak, majd megindultak lefelé a völgybe, iszonyatos földindulással, maguk alá temettek fut, fát, a lányt is, a zsiványt is.
Így keletkezett a Gyilkos-Tó, amely, ha napsütésben belenézel, szürkészöld, mint Eszter szeme.
A Gyilkos-Tó elnevezést egy másik legenda azzal hozza összefüggésbe, hogy a leomló szikla maga alá temette az ott legelészo juhnyáját pásztorostól, kutyástól, szamarastól. Az összegyult víz a vértol piroslott, azért nevezték eleinte "Vörös-Tó"-nak és "Gyilkos-Tó"-nak egyaránt.