A székely székek rendszere akkor kezd körvonalazódni, amikor mai lakterületükre történt telepedésük után rövidesen, a helyhezkötött életmód nyomán - no meg a központi hatalom unszolására - a törzsi-nemzetségi szervezet felbomlik, átadva helyét egy új, immár területi tagolódásnak.

A székek (lat. sedes) bíráskodási, közigazgatási és katonai autonómiával rendelkező közhatóságok voltak azoknál a középkori Magyarországon élő, általában idegen eredetű népcsoportoknál, amelyek jogállása eltért a vármegyei lakosságétól (szászok, székelyek, kunok, jászok, szepesi "lándzsás nemesek"). Maga az elnevezés feltehetően a bírósági fórum jelentésű bírói székre utal. Bár a székely szék sokban hasonlított a nemesi vármegyéhez, különbözött is ettől, hiszen a katonáskodó székely társadalom hadi igazgatása a törvénykezési, közigazgatási, közegészségügyi teendőkön túlmutató, olykor bonyolult és nehéz feladatokat rótt vezetőire.

A hét székely szék kialakulási folyamata, a széki intézmény kikristályosodásával együtt, úgy tűnik a XIV. század utolsó éveiben ért véget. Udvarhelyszék (melyet egyes későbbi források főszék  -  "Capitalis Sedes"  -  gyanánt emlegetnek) területi súlypontja a Nagyküküllő felső folyására esett, átnyúlva az Olt vízgyűjtő medencéjéhez tarozó Homoródok és a Vargyas meg Kormos vidékére; Marosszék a Maros és a Nyárád mentén jött létre, Csíkszék az Olt és a Maros felső folyásán, Sepsi-szék az Olt és a Feketeügy közti területen, Orbai-szék a Feketeügytől balra, Kézdi-szék ugyanazon vízfolyás felső szakaszán, a Kárpátok karéja védelmében, és végül Aranyosszék a hasonnevű folyóvíz mentén. A XVII. század kezdetén Sepsi-, Kézdi- és Orbai-szék egyesülése révén alakul Háromszék, így a székely székek száma ötre csökken. Néhány szék kebelében ún. fiúszékek jöttek létre: Sepsiszékben Miklósvár, Csíkszékben Gergyó és Kászon, Udvarhelyszéken Keresztúr és Bardóc, Marosszékben Szereda.

A székeket a székgyűlés irányította, melyen kezdetben részt vehetett a székben lakó valamennyi szabad székely, de a XV-XVI. századtól az első két rend tagjai (a főemberek és a lófők) sajátították ki a döntés jogát. A székgyűlések közti időszakban az intézmény működésével kapcsolatos feladatokat a szék választott tisztviselői látták el, akik a gyűlések levezetését is biztosították. E tisztségviselők: a hadfölkelés szervezésében, valamint a bíráskodásban főszerepet játszó hadnagy vagy kapitány (maior exercitus, capitaneus), a bíráskodásban ténykedő székbíró (judex terrestris, judex sedis), illetve a törvénynapokon az ítélethozatalban közreműködő "szék vénei" (seniores), a későbbi esküdtek (jurati assessoribus).

A szék viszont csak részben volt önálló, egyébként a székely közösség szerves részét képezte, azaz a központi hatalommal és egyéb hatóságokkal (vármegyék, szász univerzitás) nem közvetlenül, hanem a "három rend székelyeinek összessége", a "székely nemzet" nevében lépett kapcsolatba. A székely univerzitás tehát kezdetben kifelé úgy érvényesült, mint egységes vármegye, mint osztatlan ispánság, tekintet nélkül a kebelében létrejött tagozódásra. A székely nemzet (natio siculica; 1437-től a kápolnai unió, az unio trium nationum tagja, a középkori Erdély rendi nációja és - nota bene! - nem etnikai értelemben vett nemzete) közös dolgait a nemzetgyűlés intézte, melyet a székelyföldi viszonylatban központi fekvésű Udvarhelyszéken (jobbára Udvarhely városában, vagy a Nagyküküllő-menti Agyagfalván) tartottak; a székely ispán, illetve különleges esetekben Udvarhelyszék kapitánya hívta össze. Udvarhelyszéket - ahol 1505 és 1562 között az egész Székelyföldre érvényes ítéleteket hozó fellebbviteli törvényszék is működött - minden bizonnyal központi fekvése avatta főszékké (capitalis sedes), vagy későbbi szóhasználat szerint székely anyaszékké, ám a többi szék képviselői szinte kínosan vigyáztak arra, hogy e státus ne jelentsen valamiféle felsőbbrendű, a "székely nemzet" egésze felett disponáló tényleges auktoritást.

Ide kívánkozik egy zárójel a "székely anyaváros", vagy ahogyan ógörög műszóval nevezték, "Areopolisz" XVIII. századtól adatolható nimbuszáról. Napjainkban ez egy kicsit aktuálpolitikai színezetet nyert, a járulékos túlzásokkal együtt.  Mert túlzás Székelyudvarhelyt egyszerűen - és jelen időben - "székely főváros"-ként emlegetni (mint a 2004-es helyhatósági választások némely plakátjain), de a kisváros ürügyén ironizálva sugallni, hogy e kijelentésnek semmi alapja, ráadásul kerek-perec kijelenteni: "Marosvásárhely volt vagy hétszáz évig a Székelyföld fővárosa", ugyanakkora hiba. A főváros mindenekelőtt adminisztratív kategória. Marosvásárhely amiatt, hogy a székelyek lakta terület peremén feküdt, eleve nem válhatott a székely közélet centrumvá, 1616-tól pedig, miután szabad királyi város lett, jogilag is kizárta magát a Székelyföld kötelékéből. Itt visszautalnék a fennebb írottakra: a székely önkormányzat egyik paradox jellegzetessége, hogy bár katonai lényegű, nem tűr területi központot. Udvarhely mezőváros székely nemzetgyűléseknek, majd fellebbviteli bíróságnak adott otthont, a fejedelmi korban pedig a központi hatalom meggpróbálta itt (a Székely Támadt várban) kialakítani székely politikája végrehajtó támaszát (mint erről alább bővebben szó esik), ám ez - akár a fellebbviteli törvényszék esetében - ismét csak rövid távon működött. Itt őrizték a fejedelemség korában a hivatalosan használt mértékegységek egész Székelyföldre érvényes minta-darabjait (etalonjait), az udvarhelyi kapitány kezelte-vigyázta (1659-től bizonyíthatóan, egészen a székely székek megszűnéséig) a "székely nemzet" pecsétnyomóját. E tagadhatatlan tényekre, illetve előzményekre alapozva próbált Udvarhely (elsősorban a szék, olykor a város is, késő-középkori és újkori története során) egyfajta hegemón szerepkörben tetszelegni, amit azonban a székely közösség következetesen elutasított. De - pontosan eme örökös (és nota bene: ma is létező!) hegemónia-ellenes hangulatnak köszönhetően - másik "pánszékely" központ sem alakulhatott.

Visszatérve a székely önkormányzat működéséhez: a nemzetgyűlést összehívó és ott elnöklő székely ispán a széki tisztviselőktől eltérően nem a szék, hanem a király hivatalnoka, akit a király nevezett ki, előbb inkább magyarországi, majd erdélyi főnemesek, de sohasem a székelyek közül. Hunyadi Jánossal kezdődően az erdélyi vajdák egyszersmind székely ispánok is voltak.

A XV. századtól a központi hatalom a királybírói tisztség létrehozása révén is erősítette befolyását a székely székekben. Ezek a központilag kinevezett királybírák fokozatosan átvették a székbírók szerepkörét.

Források: Transindex Adatbank - Wikipedia