|
 Székelyföld jegyzett, folytonos történelme csak székelység letelepedésével kezdődik, bár történelmi leletek bizonyítják az emberek létét ezen a vídéken már a Paleolitikum (Kőkorszak) idejéről. Az első írott emlékek a pápai tizedjegyzékek, melyek a XIV. századi, helységek szerinti adófizetésről nyújtanak tanúbizonyságot.
A XII.-XIII. században a kárpátközeli vidékeken megtelepült székelységnek századokig tartó határvédelmi feladata volt. Akkor is, amikor jószántából, akkor is, amikor kényszerűségből kellett végeznie azt.
Letelepedésüktől fogva önálló, önkormányzó, önszervezett katonai rend szerint felépített nemzetségi közösségekben éltek a székelyek. Településeik tízesek voltak, ezekből alakultak ki a falvak, s a nagyobb lélekszámú falvakban a falurészeket ma is tízeseknek nevezik. De önálló faluvá is alakult egy-egy tízes. Átalakulásuk időszaka nem ismert. A falvak közössége alkotta a széket. (pl. Aranyosszék, Háromszék, Udvarhelyszék), melyeknek közigazgatásilag csatolt-társult területeit fiúszéknek nevezték (pl. Kászon-fiúszék, Keresztúr-fiúszék).
A székeket kapitányok irányították. Minden szék a maga kapitánya vezetésével vonult hadba a fejedelem, illetve a kijelölt hadvezér zászlaja alá. Csíkszék egyik al-, később főkapitánya gróf Hidvégi Mikó Ferenc volt, aki a csíkszeredai várat építtette. A vitás ügyek legfelsőbb rendezője a székbíróság, később királybíróság volt.
Ez az önálló rendszer Erdély osztrák fennhatóság alá kerülésével megszűnt. Attól kezdve ugyanazokat a feladatokat kellett ellátniuk, de szabadságjogaik megszűntetése mellett. Erről tanúskodik a madéfalvi SICULICIDIUM emlékmű, melyet az 1764. évi mészárlás emlékére állítottak. A székely határőrség újraszervezésekor a szabadságjogainak megtartásáért fellázadt, több mint 200 csíki és háromszéki embert gyilkoltak meg a császáriak. Jó részük Moldvába menekült, ahol székely kolóniát hoztak létre, falvakat alapítottak (Andrásfalva, Hadikfalva, Istensegíts). A lakosság innen később a Bácskába került.
A tízeseknek, falvaknak saját erdő- legelő- és mezőgazdasági birtokterülete volt, amit megfelelő rend szerint osztottak ki a lakosság között, aszerint, hogy lovas, illetve gyalogkatona volt-e az illető. Ez volt a közbirtokosság. A tatárjárást követően egyre inkább teret hódított a magánbirtoklás, és a székelység kevésbé tehetős családjai is majdnem jobbágysorba kerültek. A közbirtokosság mégis sokáig fennmaradt, csak a modern korban szűnt meg teljesen.
A hatalomnak való kiszolgáltatottsága miatti állandó magárautaltsága, jogainak csak belső szabályozhatósága és elismertsége a székely közösségeket zárkózottá, merevvé, nehezen világigazodóvá tette.
Ez a zárkózottság az ismételten Habsburg-uralom alá jutás korának egyik negatív következménye. "1764-től kezdődően a székely diák aszerint, hogy faluja bekerült-e az új katonai intézménybe vagy pedig kimaradt belőle, más és más sors elé nézhetett. Maros- és Udvarhely székek falvai nem kerültek katonai összeírás alá. Ezekben a székekben az ifjak továbbra is szabadon folytathatták tanulmányaikat, s pallérozásukhoz az itt elterjedt reformáció is hozzájárult. Ezért Maros- és Udvarhelyszékekben az iskolák jobban virágozhattak, tágabb teret nyitva a legkülönbözőbb értelmiségi pályát választó fiatalság igényei-nek kielégítésére, természetesen a kor színvonalán. Ezzel szemben viszont a gyergyói, csíki, kászoni, háromszéki és Bardócz széki ifjak csak a katonai hatóságok hozzájárulásával hagyhatták el falvaikat, iratkozhattak be iskolába annak ellenére, hogy a katonai vezetésnek is érdeke volt a határőr szülők gyermekeinek az iskoláztatása. (...) A katonai hatóságok ellenőrzése az egész családot átfogta. A határőr családfenntartó, az apa még a lányát sem adhatta férjhez a katonai parancsnokság engedélye nélkül." (Antal Imre: "Tisztesség adassék" - Lapok a csíkszeredai Római Katolikus Főgimnázium történetéből, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1994, 21-23. old.)
Ez az idézet kimerítő magyarázatnak nem elegendő, de kiválóan érzékelteti, hogy a Székelyföld délkeleti részének évszázadnyi hatalmi béklyóba szorítottsága volt mindenféle tanulmánynak, képzésnek a gátja, az Erdély más vidékein kialakulóban levő szellemi szabadsághoz való igazodással szemben.
A székelyföldi közösségek jellemzője az önvédelemi berendezkedés. Tagjai egyszerre nyertek társadalmi képesítést a saját közösséghez való hasonulásra és a külső hatások kezelésére. Természetesen ez az állapot nem volt mindenkor és mindenhol egyformán erős és hatékony, még akkor sem, ha képesek voltak civil kezdeményezéssel létrehozni önfenntartó rendeltetésű szervezeteiket. "Ami a tanulmányi alapok felhasználását illeti, elmondható, hogy alig került ki székely diplomás ember az elmúlt század derekától az első világháború végéig tartó hét évtized alatt, aki nem a Magánjavak ösztöndíjának a segítségével tanult volna."
A székelységre mindegyre rá-ráköszöntött a keserű időnek még keserűbb korszaka. Akkor tömegesen fogták a vándorbotot, világgá indultak. A vándorlók között azonban sokkal kevesebben voltak értelmiségiek, művészek, mint a kétkezi munkából élő, bármilyen fizikális megpróbáltatást vállaló szerencsét próbálók. Ezzel együtt sok értelmiségi, művész, próbált szerencsét a nemzet-szellem határolta és a szellemi határokon kívüli nagyvilágban. Legtöbbjük soha nem tért haza, s szellemük is velük maradt, bár határon belől voltak. Életművük a székelység szempontjából általában elveszett, csak szerencsés esetben hatottak szülőföldjükre, többnyire mint az egyetemes (magyar) kultúra és tudományosság jeles képviselői.
|
Ha még képet islehetne találni, az nagyon jó lenne!